Engem nem érdekel a pontosság, a szolfézs, meg a többi buziság. A rockzenét sose matektanárok írták, hanem azok, akik feltették a lábukat a padra. Különben más esztétikáról van szó, de az tuti nem a trú rakenroll-esztétika. A rockzenét csakis azért szeretem, ami kezdetektől fogva megkülönböztette Frank Sinatra-tól. A dögről beszélek, az energiáról, meg a középsőujjamról, amit a világnak mutatok. És ha ez megvan, akkor innentől kezdve az is teljesen mindegy, hogy ki mennyire tehetséges. Ha van pofád és érzed a zenét, akkor semmi baj nem történhet. Ez a lelkesedés, az őszinteség fontosabb, mint egy hülye hangszabály, átjön egy húszezer forintos gitáron keresztül is, meg egy énekelni nem tudó énekessel is.

Ezt a dolgot sok idő óta először ennél a dorogi együttesnél éreztem megint. Nem jópofizni mentek ki a színpadra, nem recskáztak, mint a Hypo, hanem le akarták vinni a fejedet. És ez pont annyira jött össze nekik, mint amennyire el lehetett várni egy friss, trióba kényszerülő, amatőr társulattól délután ötkor.

Simicskó Gyuri tökéletes frontember, megjelenésével, talpraesettségével és karizmájával viszi előre a showt, irányít és odafigyel. Bencze Pisti nagyon ügyesen dobol, de a beleélés látványa bántóan hiányzott, ugyanígy a másik gitárosnak, Krucsó Józsinak is csak ennyi hibája volt, bár egy másik gitárossal megtámogatva kétség kívül lazábban tudott volna mozogni.

Egyébként brutálisan jól szóltak (riszpekt a Művháznak), meg amúgyis remek dalokat választottak, és ügyesen adták elő őket. Ha megtalálják a saját hangzásukat, és találnak értelmet a dalaiknak, akkor hamarosan olyan banda lehetnek, akiknek elnézem ezt a beképzelt nevet.

4/5