18 éves lett Magyarország leghírhedtebb kamasza, a Sziget Fesztivál. Az eseményen mi is ott voltunk, sok mindent láttunk, rendkívül tanulságos és elgondolkodtató volt. Hogy tudjátok, miről maradtatok le, mesélek egy kicsit nektek róla. Sok mindenről lesz szó, ezért több részben fogom tálalni a beszámolómat. Íme, egy kis bevezető.

Az idei Sziget Fesztivál programfüzetének bevezetőjét Uj Péter írta. Ezek az amúgy teljesen érdektelen fogalmazások általában arról szólnak, hogy milyen jó lesz az idei fesztivál, mennyi móka és kacagás várható, kell egy hét együttlét, meg ilyen szokásos jófejeskedések - nem is szoktam velük foglalkozni, mert kit érdekel. De a Filatorigát felé tartó HÉV-en volt időm olvasgatni, ezért elolvastam ezt is. „Tizennyolc éve, amikor elkezdtük, még minden más volt. Sokkal másabb. És sokkal jobb. Régen minden jobb volt.” – kezdi. Erre mondjuk nem számítottam, ilyen kontextusban meg pláne – elvileg ez a kedvcsinálásról szólna. Hátha csak valami rossz tréfa, továbbolvasom.

„Mi még tudtunk mulatni! Gyönyörűen táncoltunk, nem csak vonaglottunk, mint manapság, nem őrjöngtünk. Vagy ha őrjöngtünk, akkor az igazi, nagybetűs ŐRJÖNGÉS volt, abba beleremegett a föld. Akkor még volt tétje annak, hogy jól érezzük magunkat. A mi időnkbe’. Mer’ akkor még nem lehetett mindenkinek. Nem hullott az ölünkbe a korsó Dreher meg a fél kóser szilva. Hol vannak már azok a nagy Szigetek! Amikor még nem műanyag „megasztárok" tátogtak műzenére, nem "valóságshowk" szellemi alvilága uralta a gagyimédiát, amikor még valódi értékek mentén szórakoztunk értékalapon, értéket teremtve, értéket őrizve, könnyűzenei hangversenyről könnyűzenei hangversenyre. Értékalapon hánytunk egymás sátrába, nyilván. Igazi Nagybetűs ZENE volt, Igazi Nagybetűs KÖZÖNSÉG, Igazi Nagybetűs BESZARÁS. Manapság már semmi sincs úgy, ahogyan régen volt. Mert akkor még úgyabb volt sokkal.”.

Na mármost én világéletemben ellene voltam a nosztalgiázásnak, de el kellett fogadnom, hogy igaza van. Értettem, hogy miről beszél. Láttam már képeken, meg nekem is van egy nagybátyám. A Pesti Est eme különszámának színes, divatos, ördögvillázó-sanyikás első oldalára tördelt, lesújtó elégia olvasása közben elszégyelltem magam, és ostoba generációm minden tagját. Gyűlöltem ezt a szemét steril világot, ami ma körülvesz minket, mindent, amit itt Uj Péter felsorolt. Rá kellett jönnöm, hogy sose lesz már olyan fesztiválélményem, mint nekik. Egyre kevesebb a trú élmény, a trú érzés, minden elkurvul, mindenki a retrót nyomja, már a fiatalok is, mert ma már nincs semmi, amiből 10 év múlva retrót tudnánk csinálni. Pedig egy trú életérzés minden nemzedéknek kijár. Különben mi miről fogunk nosztalgiázni? Ezek a gondolatok törték meg az olvasás menetét, de ekkor eszméltem, hogy maradt még néhány sor, egy befejezés, azt még elolvastam, hátha lesz valami slusszpoén. „Ilyen irányú tapasztalataink alapján fölszólítjuk önöket, kedves, poétikusan ifjú barátaink, hogy most, akciósan szerezzék be életre szóló élményeiket, mert jobb, ha tudják: régen minden jobb lesz.”. Filatorigát megálló, ott a Hajógyári, megyünk, kérünk akciós karszalagot. Jöhetnek az életre szóló élmények.