Ezt a rovatindító cikket elsősorban azoknak címzem, akik élből elutasítják az elektronikus zenét saját prekoncepcióik miatt. A rovat címe VCO, vagyis voltage controlled oscillator, magyarul feszültségszabályzott oszcillátor - amely az analóg elektronikus hangszintézis alapját képző áramkör.

Az elektronika a 19. század óta fokozatosan vált szerves részévé a mára kialakult zenei kultúra közel 100%-ának. Gondoljunk csak a következőkre: mikrofonok és hangfalak, elektromos gitárok és egyéb hangszedővel hangosított hangszerek tömkelege produkálja manapság a megfelelő hangerőt a legjobb bulikhoz. A zene továbbítása 50-60 éve elektromágneses vagy elektrooptikai úton terjed: mágnesszalagok, bakelitlemezek, optikai eszközök (CD, DVD), merevlemezek, flash drive-ok - mind-mind elektronika segítségével juttatják a fülbe az információt, mind elektronikus úton rezgetik meg hallócsontocskáinkat - még akkor is, ha nem az elektronika saját nyelvét suttogják adrenalinbombaként az agyba, hanem a klasszikus hagyományokra építkező Palestrinától a Rompepropig bezárólag mindent, amit valaki hajlandó meghallgatni. Ilyen szempontból pont a mi zeneileg legnagyobb segítőnk tárházára ne lennénk kiváncsiak? Ha tökéletes minőségben képes eljuttatni hozzánk azt, ami nem a saját módszerein belül készült, csak alkalmazkodott hozzá, akkor arra, ami teljesen a sajátja, miért nem vagyunk kiváncsiak?

Lépjünk most egy kicsit, az elektronika fogalmát pedig ültessük át műfajjá. Az electronica, mint műfaj alapvetően minden elektronikus zenére ráhúzható címke, forrása pedig nem húrok vagy membránok rezgéséből, de nem is a levegő útjából származik, hanem pusztán áramkörökből, melyek emberi irányítására így is bőven több lehetőséget ad, mint a legtöbb hangszer. Az első ilyen hangszer a Thaddeus Cahill által létrehozott Teleharmonium volt, amely még nem huszadik századi találmány! Azonban a héttonnás hangszer nehéz szállíthatósága miatt - érthető módon - nem készült tucatszámra, így nem vált kultikus hangszerré.

Ellenben a Leon Theremin professzor által az 1910-es évek végén létrehozott Theremin, mely a mai napig rengeteg embert foglalkoztat, ráadásul építése sem túlságosan bonyolult folyamat, így akár barkácsolni is lehet. A hangszer érdekessége, amely miatt akkoriban már a jövő hangszerének tekintették, az a következő: a hangszer és a játékosa között gyakorlatilag semmilyen fizikális kontaktus nem jön létre, éteri hangja és a játékmód pedig számos zenei korszak egyik meghatározó eleme és meghatározó hangulata volt a könnyed, szállós témáktól a kőkemény horrorig. Theremin hallható Aerosmith számokban éppúgy, mint a modern elektronikus zenét nagyban befolyásoló francia Air nevű projekt, illetve a Messer Chups nevű orosz horror-surf rock banda albumain is. Hogy hogyan is működik, azt mutassa be a következő videó:

A theremin, mint ebből a videóból kiderül, igen nagy népszerűségnek örvendett klasszikus zenei formákban is, tökéletesen lehet vele játszani bármilyen vezérszólamot. A bal kéz antennája felel a hangerőért, minél közelebb van hozzá a kéz, annál halkabbá válik. A jobb kéz a hangmagasságot adja meg, minél jobban eltávolodik a felső antennától, annál magasabb hangot ad ki. Talán egyeseket kiborít a klasszikus zene dallamvilága, annyira kötődnek a kemény rockhoz, nekik ajánlanám ezt.

A huszas évek másik elektronikus hangszere az Ondes Martenot, amelyet pl. a Radiohead is felhasznált a zenéjében. A hangszer lényegében billentyű alatt elhelyezett, thereminre némileg hajazó eszköz volt, francia komponisták előszeretettel használták.

Ezek után, a harmincas években, illetve a negyvenes évek végéig nem történt nagy változás elektronikus zenei téren - csak a világ ugrott egy hatalmas fejest betonra, ami visszavetette a fejlődést. A negyvenes-, ötvenesévek elektronikájával pedig - innen folytatjuk hamarosan.