Mostantól minden hónap utolsó hetében jelentkezem egy ilyen nektek szánt aprósággal, amivel célom nem más, mint hogy a zenekultúra ne csak a bulikon, passzívan a szelektorra bízva terjedjen! Sajnos letöltési linket adni nem legális, ezért a blog keretein belül ez nem működhet, de aki facebookon követ minket, annak garantálom, hogy senki sem fog lemaradni semmiről. Zenei alapozásra szükség lehet. Nem magyarázom túl, jöjjön aminek jönnie kell.

Ha a helyi zenekultúrára gondolok, nagyjából az jut eszembe, ami általánosságban jellemző az emberekre: vannak nagyon jó és előremutató dolgok a zenehallgatási szokások terén, de alapvető dolgok hiányoznak, hála annak, hogy az elmúlt 20 évben gyakorlatilag senki nem foglalkozott velünk, fiatalokkal. Így aztán az aktuális zenék mellett olyan alapokat is szolgáltatni kell, amelyek hiányoznak, mégis fontosak voltak abban, hogy hol tart a mai zenekultúra és -ipar. A stílusrengetegben igen könnyű eltévedni térkép nélkül, térképre pedig szükség van. És ha valamit szeretne az ember igazán adni, az ez a térkép ahhoz, hogy generációnk húszéves válságát legyűrjük mi magunk, ha már más nem teszi meg értünk.

Úgyhogy rögtön egy kis alapozással kezdeném azoknak, akiknek a 90-es évekből csak a Smells Like Teen Spirit maradt meg, viszont úgy érzik, punk és/vagy indie vér csörgedezik ereikben, nem rettennek meg a zajoktól sem. Az említett Nirvana kétségkívül az évtized legmeghatározóbb zenekara volt, azonban híre az MTV-n át elhomályosította egy zeneileg mégoly meghatározó, azonban gyökereiben sokkal mélyebbre nyúló banda munkásságát, az 1977-ben formálódó Sonic Youth-ét. A hetvenes évek vége még bőven a punkról szólt, így rájuk is igen nagy hatással volt Sid Vicious és zenekara. Azonban igazi újdonságuk abban rejlik, hogy a korai avantgarde, és a korszakban már javában élő - a VCO-ban már említett! - musique concrete zajképeit felhasználták. Teljesen félrehangolt, zajos, torz zenéjükön az olcsó gitárok zajának hangulata köszön vissza, mely sokkal életszerűbbé tette a hangzást és sokkal megfoghatóbbá, közvetlenebbé a zenét, mint valaha, mindannak ellenére, hogy sokszor csak a vájt fülek nem ijedtek meg dühös zajszörnyeiktől. A bandára nagy hatással volt ezen kívül a 80-as évek New York hardcore szcénája, egyik legmeghatározóbb élménynek Thurston Moore énekes a Minor Threat 1982-es koncertjét nevezte meg. Stílusilag leginkább a post-punk, a noise rock és az indie igazak a Sonic Youthra. A Nirvanával nagyjából egy időben, 1992-ben váltak ikonná az Egyesült Államokban, azonban Kurt Cobain és zenekara alig-alig hagyott teret a máig aktív zenekarnak. Ezt az áttörést pedig 1992-ben a Goo című albumuk hozta meg, amely a Geffen Recordsnál jelent meg, ez volt a zenekar első nagyobb kiadója, és első igazán sikeres, egyébként már hatodik albuma. A siker annak is betudható, hogy az addig erőteljesen kísérleti zene több ember számára fogyaszthatóvá vált, annak ellenére, hogy a zajkollázsokból semmit nem áldozott fel a zenekar. Az album sikere az akkori underground ikonjaivá emelte a zenekart. Az első ajánló pedig épp a Goo című album.

A zenéről dióhéjban: folyamatos utalások a világban történő eseményekre, a hang amit megütnek pedig természetes és közvetlen. Van olyan szám, amely az akkoriban anorexia miatt elhunyt dobos lány, Karen Carpenter emlékére íródott. A mára szinte természetessé váló stílus-keveredés egyik előfutára, az akkoriban még ritkaságnak számító hip-hop utalások punk-zenében, erről pedig a Public Enemy nevű közismert rapcsapatból Chuck D vendégszereplése gondoskodott Valódi hip-hop betét nincs, csak egy párbeszéd. Ez a szám pedig nem más, mint a Kool Thing, ami sokak számára máig az első dolog, ami a Sonic Youthról beugrik. Maga a párbeszéd pedig érdekes és akkoriban igencsak aktuális usa-beli fehér férfidominanciával foglalkozik.

Egy szó mint száz, a zenekart mindenkinek csak ajánlani tudom, aki a fentebb említett vércsoporttal rendelkezik. Lesz még róluk szó, ugyanis az a stílus, amit ők képviselnek, a mai napig az alternatív és igényes, jó értelmeben vett popzene egyik nagy alapja, a noise rock és a post-punk. Mindkét stílus külön-külön és együtt is tarol a tengerentúlon és a briteknél a jelenkorban, ha úgy tetszik, ott ez a divat, olyan zenekarok közreműködésével, mint a Titus Andronicus vagy a Japandroids.