A Sziget mínusz első napján elbúcsúzott a rendszerváltás utáni évek egyik legfontosabb magyar zenekara, a Kispál és a Borz. Sokan próbálták már elmagyarázni, hogy ez mégis mit jelent: vannak, akiknek mintha a szívét téptek volna ki, sokak szerint egy korszaknak lett ezzel vége, a kritikusok a magyar popzene utolsó vállalható együttesét gyászolják, de van olyan is, akit teljesen hidegen hagy a dolog. Pedig annyi biztos, hogy semmi se lesz már olyan. Ennek tudatában néztük meg a legutolsó Kispál koncertet.

15 évesen meghallottam a Szőkített nőt az m1 Dob+basszus c. műsorában, és egyszerűen lenyűgözött, hogy egy ilyen primitív kis dalocska mennyire szívhez szóló tud lenni. Gyerekes volt, naiv, pimasz, érzelmes és szívszorító, de ugyanakkor dögös, ugrálható bulizene is - mindez ott volt benne: a punkos ritmusban, Lovasi rikácsoló énekhangjában, a vicces szövegekben, és a fülbemászó gitártémákban. Tökéletes popzene, méghozzá a legjobb hozzávalókból: 60-as évek, Clash, Pixies, Police, meg ilyenek. Sokan nem szerették a dalszövegek miatt, pedig volt, aki szerint költészet volt. Én úgy viszonyultam hozzájuk, mint a külföldi zenékhez, amiknek csak néhány sora van meg tisztán, a többit meg leszarom. És szerintem így van ezzel az a 45 ezer ember is, akinek ugyan fogalma sincs, hogy miért jó nagyfarkú négerekkel állni a szélben, de ugyanolyan mosollyal, átéléssel és borzongással tudta ordítani a szöveget, amikor 2010. augusztus 9-én utoljára hangzott el a Tiszai pu. című dal. Ezért volt olyan jó zene a Kispál, és ezért fog hiányozni annyi embernek: mert boldoggá tette őket. Nehéz ezt nem megbecsülni, pláne ma. Most hallgassátok meg velem a Tingli-tanglit.

Szóval a nyár elején bejelentették, hogy fel fognak oszlani. Magyarország legjobb koncertzenekara a Sziget mínusz első napján lépett fel utoljára. Lovasi elmondta, hogy nem lesz több, ő nem fog hasznot húzni béna nosztalgiapartikból.
Mi mindent kell akkor várni egy ilyen eseménytől? A búcsúkoncert általában szomorú műfaj, mert a rockkoncerteket nem az emlékezés működteti, plusz az egészet áthatja a gyászmunka: a rajongóknak meg kell tanulniuk elengedni a zenekart, felismerni, hogy mindenkinek így a legjobb. A 3 órás műsor több blokkból állt – viszonylag igyekeztek bemutatni a Kispál minden eddigi létformáját. A koncert inkább színházi előadás volt, a felállást folyton variálták, rengeteg vendégzenész volt, hangoskodás, csendesülősködés. Ez azonban rossz ötlet volt, a show összeomlott saját súlya alatt, túlzsúfolt és erőltetett volt, vagyis pont az tűnt el belőle, ami miatt jó egy Kispál koncert: a spontanitás, a közvetlenség és az egyszerűség.
Nem volt annyi bolondozás sem, látszott, hogy a tagok sem érezték jól magukat. Látványosnak látványos volt, de „nem ez volt életem Kispál-koncertje”, mint ahogy azt sokan elmondták utána.